Korábban többször olyan érzésem volt, nem véletlen, hogy a repülőgépek Ibizáról indulva jó nagy ívben, Formentera szigete felett fordulnak meg. Persze biztos csak az én fantáziám, hogy ez egy fajta marketing, de nálam megtette hatását. Fentről látni, ahogy szinte összeér a tenger a sziget középső keskeny részén és megannyi vitorlás himbálózik az azúrkék vízen. Persze Ibizán is jószeri számmal vannak lélegzetelállítóan kristálytiszta vízű partok, de a Pityúzok kisebbik tagjának érintettlensége mégis vonzott. Remélhetőleg ezt őrizni is fogja, mert a szigetnek nincs repülőtere, csak hajóval közelíthető meg, így csak nyári hónapokban vannak turisták.
Tavaly nyár végén végre megvalósult ez az álom, végre áthajóztunk Formenterára, amely többet adott, mint vártam. Nagyon jól döntöttünk, hogy a kompot választottuk és kocsival kirándultunk, mert, így a turisták által nem látogatott természetvédelmi területet is bejártuk. A kompok és a hajók fél óránként indulnak Ibiza kikötőjéből, de persze pont a kiválasztott napon a nyár egyetlen viharát jelezték. Szerencsére nyitott jegyünk volt, így kicsit korábban érkezve áttették a jegyünket előző napra - felár nélkül -, így fél óra múlva bent is volt az autó a hajó gyomrában. Azt mondanom sem kell, ahogy Ibizán, úgy itt sem lehet hallani magyar szót, ellentétben más európai üdülőhelyekkel.
Három perce kocsikáztunk a kikötőtől, máris egy "csónakparkolót" pillantottunk meg a belső sóstavon, amely inkább belső tenger. A csónaktulajdonosok vagy bérlők a vízben gázolva jutnak el a hajóikhoz. A sóstó végén be is vágunk egy földútra, nem jön utánunk senki. Élvezzük a csendet, a "gyere mártozz egyet" víz látványát és persze azt, hogy senki sincs körülöttünk, csak a facölöpök árulkodnak az emberi jelenlétről. Reggel van még, így a sós víz még áttetszőbb, sehol sem zavaros. A természetvédelmi területet körbe lehet járni, de izgalmasabb részekhez már terepjáró kellene, így a könyebb utat választva eljutunk az egyik legszebb, poszterekre illő zöldeskék vízű Sanoa partra (Cala Sanoa).
A part feletti sziklákhoz érdemes visszatérni naplementére is, ami nyár derekán fél 9 és 9 közé esik, így az utolsó kompot is kényelmesen elérjük. Mi így döntünk és utólag mondhatom megkoronázta a napunkat.
A tengerparton nem időzünk sokat, hiszen számos látnivaló és part vár még ránk és délelőtt 11 óra lévén energiánk is bőven akad felkerekedni. A következő célpont a kevésbé ismert világítótorony (a másik, Verne Gyulát is megigéző toronyhoz képest), mégis ez lopja be inkább magát a szívünkbe. Főleg az odavezető út és az alatta lévő barlang miatt, ahol a szerencsehozó kövek építésével kívánhatunk valamit. A különböző nagyságú - akár fél méteres - kis kavicsokból épített kőépítvények elgondolkodtatnak, vajon milyen sorsokról tudnának nekünk mesélni. Egy középkorú pár éppen egy magas kőépítményt épít, a nagyságából arra következtetünk, hogy nagyobb fajsúlyú kívánság lehet.
Utunk a sziget végén elhelyezkedő híres világítótoronyhoz a Faro de la Molá-hoz vezet, amely Verne Gyulát is megihlette (Hector Servadac regénye). Ez egyben a sziget egyenes főútjának egyben végét is jelenti, így a nap derekán ideje megfordulnunk, és már alig várjuk, hogy a megannyi tengerpart valamelyikében a vízbe vessük magunkat.
A víz augusztus végén 26 fokos és áttetsző, a part homokos, de aki sziklás részre vágyik az sem fog csalódni, nekik érdemes búvárszemüveget is hozni.
