Igen, mert Ibizán ilyen is van, igazi vidéki hangulat. A sziget belsejébe minden másnap lemegyünk - le, mert jelen pillanatban, hegyes-völgyes részen lakunk - a helyi őstermelőkhöz. Kész rituáléja ez már a mi kis életünknek, beültetem a babát a babaülésbe és tudom néhány perc és álomba ringatja a picit a zötykölődés. Amikor napokig nem jutok le a kertészetekhez, akkor szinte már hiányzik. Az út már maga olyan vidám hangulatú, mindig a kis utakat választom, ahol szinte csak a helyiek közlekednek, igazi szűk utcácskák, de micsoda virágmezők és narancsligetek mentén.
Igaz félre kell állni, ha szembe jön egy másik autó, de eközben néha el is beszélgetek a másik autóssal. Múltkor egy helyi ibisenco (törzsgyőkeres ibizai) bácsi félreállt, kicsit hátratolatott, hallottam, hogy a kőkerítés meghúzta egy kicsit a kocsija oldalát, de vidáman átszólt: "Semmi baj aranyoskám, látja elfértünk"...Út közben van egy farm, ahol juhokat, lovakat és egyéb haszonállatokat tartanak, az állatok bámulnak ránk, ahogy elhaladunk. A tulajdonos idős úr, minden reggel és délután végigsétál botjával a hosszú telke mentén. Megfigyeltem mindig ugyanabban az időpontban teszi meg útját. Sétája közben felszedi botjával az épp eldobált üdítősdobozokat, szinte demontsrálva, na látjátok ezek vagytok TI betolakodó turisták. Néha az út közepén sétál, olyan érzése van az embernek mindjárt rácsap a bottal az autóra "miért kell erre áthajtani" kérdéssel.
Egy őstermelő a végállomás, aki már a második alkalommal belopta magát a szívembe, amikor is elszaladt - a többi vevőt is otthagyva - céklát szedni a kertbe. Tudta babának lesz és már korábban is kerestem a céklát, csak épp piros retket mondtam, mint kiderült. Minden alkalommal megbeszéljük jövő héten mi lesz az aktuális babamenü, így az aznapi nyelvóra is kipipálva. Nem érezteti velem, hogy menjek már a botladozó spanyolommal máshová és ami külön jó, nem vált át katalánra, ami korábban más helyeken sajnos előfordult. Végre valahol lehet kapni cserepes fűszernövényeket, a helyi szupermarketekben ugyanis nem árulnak, a biozöldségek nem drágábbak, az üvegből kínált dióról, manduláról nem is beszélve. Múlt héten az őstermelő olyat is árulni kezdett, amitől minden külföldön élő magyar nyála összefolyik. Az igazi, otthonira emlékeztető, kemencében sütött vastaghéjú kenyeret. Végre nem a zsúrkenyérszerű "pan", amitől hidegrázása van egy idő után az embernek, főleg, hogy tudja az üzletekben fagyasztott alapból sütik és bizony az összetétele sem szívderítő. De most már kosárkánkban igazi kenyérrel és egy "a spanyoltudásom hétről hétre javul" dicsérettel gazdagabban távozunk, és még a városba sem kellett beautózni. És hol is vagyunk? A sziget északkeleti részében. Es Canar településtől a sziget belsejébe kell elindulni és az út szélén árulnak a helyiek. Innen indulva az út kevésbé izgalmas, így érdemes elautózni más irányba, meglátja aki erre jár, megéri. Egy idős házaspár is árul a kertjük végében elhelyezett bodéban, de idővel rájöttem, hogy a néni látva hoppá turista (északi kinézetemből gondolhatta) úgy számol, hogy a mérleget sem nézi, így hozzájuk hűtlen lettem. Aki az egyszeri vevőt nem becsüli, az a visszatérőt sem érdemli. Visszafele másik irányban megyek, hogy megnézzem a hippy piac heti plakátját, lesz-e valamilyen külön program. De ez már egy másik szösszenet ibizai életünkből.
